Élőben közvetítenék Nidal Hasan kivégzését december 3-án
Nidal Hasant, tizenhárom ember gyilkosát, egykori katonai pszichiátert december 3-án végeznek ki a texasi Fort Hoodban – az Egyesült Államok és a világ történetében először élő közvetítés kíséretében. Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter a Real America Voice című műsorban jelentette be: a kivégzőosztag csütörtökön délután 1 órakor hajtja végre az ítéletet. Az Egyesült Államokban utoljára 1945 novemberében működött katonai kivégzőosztag.
„Ez egy radikális iszlamista támadás volt 2009-ben, egyenruhában, ezért az embereknek nyilvánosan kell látniuk, mert meg kell érteniük, hogy az ilyen dolgoknak súlyos következményei vannak” – indokolta a döntést Hegseth. Jelenleg öt amerikai állam – Idaho, Mississippi, Oklahoma, Dél-Karolina és Utah – engedélyezi a kivégzőosztagokat.
Az Amnesty International legfrissebb éves jelentése Afganisztánt, Kínát, Észak-Koreát, Szaúd-Arábiát, Szomáliát, Tajvant, az Egyesült Arab Emírségeket és Jement sorolja fel azon országok között, amelyek még mindig alkalmaznak kivégzőosztagokat. Szakértők szerint egyetlen ország sem közvetít élőben kivégzéseket. A Halálbüntetés Információs Központ adatai szerint az amerikai hadseregben 1961-ben hajtottak végre utoljára halálos ítéletet, akkor az elítéltet felakasztották. Az utolsó teljesen nyilvános kivégzés az Egyesült Államokban 1936-ban történt Kentuckyban, amikor egy fehér nő megerőszakolásáért elítélt fekete férfi akasztását több ezren nézték végig.
A nyilvános kivégzések pszichológiája és történelmi hagyománya
A nyilvános kivégzések pszichológiája összetett társadalmi jelenség, amely a hatalomgyakorlás, a morális megnyugvás és a morbid kíváncsiság metszéspontjában állt – mutat rá a Tennessy Egyetem tanulmánya. Az emberekben veleszületett késztetés él a negatív, veszélyes vagy félelmetes ingerek megismerésére, a kivégzés pedig lehetőséget ad arra, hogy a néző biztonságos távolságból szembesüljön a halandósággal. A bűnös nyilvános bűnhődése egyfajta kollektív katarzist nyújtott: a tömeg megnyugodhatott, hogy a gonosz elnyerte méltó büntetését.
A tömegmédia és a modern szórakoztatóipar megjelenése előtt a nyilvános kivégzések fő közösségi eseményként és látványosságként funkcionáltak: árusok ételt és italt árultak, a jobb helyekért fizetni kellett. Charles Dickens brit író az 1840-es években felháborodva írt arról, hogy az emberek úgy jártak a nyilvános akasztásokra, mint egy kutyaviadalra. A kivégzésekre összegyűlt tömegben működésbe lépett a deindividualizáció: a nézők nem elkövetőnek, hanem a törvényes rend legitim tanújának érezték magukat.
A 19. és 20. század folyamán a kutatások arra világítottak rá, hogy a nyilvános kivégzések nem érték el a kívánt elrettentő hatást. A társadalom ingerküszöbe kitolódott, egyeseknél empátia született, és ha a kivégzett hősiesen halt meg, a tömeg gyakran mártírként kezdte tisztelni. A súlyos erőszak közvetlen végignézése – különösen fiatalkorúaknál – szorongást, alvászavarokat és tartós mentális sérüléseket okozott.
Magyarország 1945-ben búcsúzott a nyilvános kivégzésektől
Magyarországon a büntetés nyilvános végrehajtásának évszázados hagyománya 1868-ig tartott, ezt követően a halálos ítéleteket zárt helyen foganatosították, szűk körű nyilvánosság előtt – mutat rá a patibulum.blog. Kivételt jelentett a Tanácsköztársaság és annak bukását követő időszak, amikor polgári személyek nyilvános kivégzésére került sor, elsősorban vidéki településeken. Szintén egyszeri alkalomnak tekinthető az 1945-ben felállított Budapesti Néptörvényszék első halálos ítéleteinek nyilvános végrehajtása az Oktogonon.
